KALAK KINCSE
Tithian és három embere a ziggurat legalsó termében állva arra a vas csapóajtóra meredt, amit nem is oly régen még két téglaréteg fedett. Az alacsonyabb rangú templomosok néhány órával korábban fedezték fel, miközben a Titkos Szövetség elrejtett amulettjei után szaglásztak.
— Rajta! — nógatta Tithian az ajtóra mutatva.
Egyik segítője, egy Gathalimay nevezetű félelf a padlóra térdelt, és elhúzta a kerek ajtót zárva tartó reteszt. A vaslap csikorogva lenyílt. Gathalimay fáklyát ragadott, és lekémlelt a sötétségbe.
— Egy alagút! — kiáltotta.
— Jobb lesz, ha kiderítjük, hová vezet — mondta Tithian.
Egy templomost hátrahagyva, a másik kettőt magához parancsolva leereszkedett az alagútba. A kerek, embermagas járat a gladiátor-aréna alatt, keleti irányban nyújtózott. Falát fekete obszidián téglákkal rakták ki, amitől természetellenesen és fenyegetően sötétnek látszott.
— Vajon ki ásta? — kérdezte Stravos, a cérnavékony, ősz ember. — Talán a Titkos Szövetség?
— Hamarosan megtudjuk — mondta Tithian, maga elé rendelve a két templomost.
Jó ideig gyalogoltak a furcsa alagútban. Gathalimay hirtelen megállt, s felnézett. A feje fölött egy obszidián falú járat nyúlt a magasba. A templomos felemelte a fáklyáját, de nem látta a szűk kémény végét.
— Ez meg hova vezethet? — kérdezte.
— Csak egyetlen helyre — felelte Tithian. — Az aréna porondja alatt vagyunk. A járat bizonyára a homok alatt elrejtett csapóajtót köti össze ezzel az alagúttal.
A félelf körbenézett.
— A fegyvertár elég messze van, igaz?
Tithian bólintott.
— Igen, már magunk mögött hagytuk.
— Kíváncsi lennék, a Titkos Szövetség miért fúrta ide ezt az alagutat — mélázott Stravos.
— Miből gondolod, hogy a Szövetség építette? — kérdezte Tithian, továbbot intve. — Kalak palotája felé tartunk.
Nem sokkal később az alagút véget ért. A mennyezeten egy csapóajtót helyeztek el; a fém felületet a Sárkányt ábrázoló dombormű díszítette. A szörny mélyen ülő szeme egyenest Tithian arcába meredt, iszonyatos fogakkal teli pofáját olyan fenyegetően tátotta szét, mintha készen állna rá, hogy megragadja a merészt, aki megpróbálja kinyitni a csapóajtót.
Tithianban felébredt a kíváncsiság, mégsem akarta kinyitni a csapóajtót. Biztos volt benne, valahol Kalak Aranytornya alatt vannak, ebből pedig arra lehetett következtetni, hogy az alagút nem más, mint a palotát a piramissal összekötő titkos járat. Sejtette, a király nem repesne a boldogságtól, ha kiderülne, hogy felfedezték.
Sajnos a zigguratban elrejtett két amulett közül eddig csak az egyiket találták meg. Tithian nem zárhatta ki annak a lehetőségét, hogy a másikat éppen az alagútban, vagy a csapóajtó túlsó oldalán dugták el. Kíváncsisága is egyre erősbödött. Ő volt a játékokért és a királyi építkezésekért felelős főtemplomos, így egy kicsit furcsállotta, hogy Kalak még előtte is eltitkolta az alagút létezését. Valami furcsa sejtelem arra ösztönözte, a lehető legtöbbet derítse ki róla.
Félrehúzódott és a félelfre nézett.
— Gathalimay, emeld fel Stravost, és nyissátok ki az ajtót.
Stravos szikár arca hamuszürkévé vált.
— Körülnézünk, és végrehajtunk néhány érzékelő varázslatot — magyarázta Tithian. — Ha az utolsó amulett nincs itt, bezárjuk az ajtót, és elfelejtjük, hogy itt jártunk.
Gathalimay összefonta ujjait. Stravos nagyot nyelt, és társa markába helyezte a lábát. Amikor elhúzta a reteszt, a rozsdás ajtó hangos csikorgással lenyílt. Halvány fénysugár ömlött az alagútba.
Tithian intésére Stravos átbújt az ajtón. A főtemplomos felnyújtotta fáklyáját, és követte. Miközben Stravos lenyújtotta a kezét Gathalimaynak, Tithian lassan körbefordult.
Egy sötét cellában állt. Ahogy a szemét meregetve megpróbált többet látni, hirtelen egy emberfej nagyságú, sárgászöld fénnyel ragyogó gömb jelent meg előtte. A fényfolt négy lábnyival a padló fölött lebegett, s vibráló körvonalai lassanként felvették egy kopasz, tokás állú fej alakját.
— Tithian nagyúr? — szólalt meg Agis vén inasának hangja.
Tithian halkan káromkodott. A spion keresve sem találhatott volna rosszabb alkalmat a beszélgetésre.
— Dolgom van, Caro. Majd később jelentkezz!
A gömb sötétzöld lett, és még erősebben vibrált.
— Három nap óta most először tudtam megszabadulni Agistól, és lehet, hogy a következő három napban megint nem lesz alkalmam szólni. Most kell meghallgatnod, mert nem tudom, mikor tudok újra jelentkezni!
Tithian felsóhajtott, és magában elátkozta a konok törpét, meg Agist is, aki nem nevelte ki szolgájából a makacsságot. A vén inast a rabszolgák elkobzása után állította át a maga oldalára. Nem volt nehéz dolga: Caro hűséges volt ugyan az Asticles családhoz, ám a főtemplomos tudta, mivel áshatja alá eltökéltségét. Amikor választás elé állította — vagy megdöglik a király téglavető vermeiben, vagy kikerül a rabszolgasorból —, Caro okosan döntött, és vállalta, hogy a szabadsága érdekében jelentést tesz Agis minden lépéséről.
— Tartsd távolabb a kristályt az arcodtól — parancsolt rá Tithian. — Akkor látni fogjuk egymást.
Egy mágikus kristályt adott Carónak, aminek segítségével a törpe felvehette vele a kapcsolatot. Tudta, a spion éppen olyan jól látja az ő arcát a kristály felületén, mint ő a vén ábrázatot a levegőben ragyogó gömbben. Attól nem kellett tartania, hogy valaki kihallgatja a beszélgetést: szavait csak Caro vehette ki tisztán, aki a kezében tartotta a kristályt.
Caro engedelmeskedett. A gömbben tisztán kirajzolódtak arcának vonásai. A vén rabszolga hunyorogva, lapos homlokát ráncolva, fogatlan száját eltátva bámult a kristályba.
— Mi van? — kérdezte Tithian.
Türelmetlenül végighallgatta Carót, aki beszámolt az öt nemes találkozójáról, és a harcról, melynek során Jaseela megsebesült. Tithian nem lepődött meg: számított rá, hogy gyermekkori barátja a rabszolgák elkobzása után valamilyen ostobaságot fog elkövetni.
Amikor a törpe a rabszolgavásárról kezdett beszélni, Tithian türelmetlensége érdeklődéssé változott.
— Hogy hívják azt a lányt? — kérdezte, és egy pillanatra elfelejtette, hol áll.
— Sadira.
— Ne veszítsd szem elől! — kiáltott Tithian, s közben intett Stravosnak, álljon fel. — Hol vagy? Most azonnal odaküldök valakit, hogy figyelje őt!
— Ez nem lenne bölcs dolog — felelt Caro. — Nem sokkal azután, hogy megvette, Agis nagyúr felszabadította. Még egy zacskó aranyat is adott neki! Agis azt mondta, segíteni akar a lázadóknak, és arra kérte a lányt, keresse meg őt, ha az Elfátyolozottaknak szükségük lenne rá.
— Ez aztán a szerencse! — vicsorgott Tithian. — Milyen volt az a vénember, aki licitált Sadirára?
Caro válaszát hallva csalódottan nyugtázta, a férfi személyleírása a Tyrben élő mesteremberek felére ráillik. Amikor a törpe befejezte, Tithian feltett még néhány gyors kérdést: hol zajlott le a rabszolgavásár, és milyenek voltak az elf kalmárok.
— Hamarosan szabad leszel — mondta végül Tithian. — A te segítségeddel könnyebben távol tudom tartani Agist a bajtól. Óriási szolgálatot tettél az Asticles családnak!
— Tudom, mit tettem — felelte Caro. Sötét szemét Tithianra meresztette. — Ne nézz ostobának, uram. Tisztában vagyok vele, hogy árulást követtem el.
Tithian megvonta a vállát.
— Gondolj, amit akarsz — mondta. — Ha újra találkozol Sadirával, azonnal értesíts. Azon a napon fogod visszanyerni a szabadságodat, amikor elfogom őt!
— Megteszem, nagyuram — felelte Caro. Ujjait a kristály köré fonta; ráncos arca és a levegőben izzó gömb semmivé foszlott.
Tithian a templomosaira nézett.
— Minden szót felejtsetek el, amit most hallottatok!
Amikor kimondta a parancsot, rájött, talán nem is volt rá szükség. Stravos és Gathalimay tátott szájjal, álmélkodva állt. Most már Tithian is jobban szemügyre vette, hová került.
Az Aranytorony fenekén lévő helyiség jóval nagyobb volt, mint Tithian gondolta. Magasan a feje fölött rézborítású gerendák tartották a mennyezetet. A gerendák közötti részeket sosem látott lények, fenevadak domborműveivel díszített lemezek borították. A falak mellett faragott gránitoszlopok sorakoztak. Az oszlopok között egymás alá és mellé fapolcokat helyeztek el. A legtöbbjük üres volt, néhányon azonban kerámiaurnák és pénzérmékkel, tündöklő ékszerekkel teli fémdobozok álltak. Néhol egy-egy ősrégi acélkard vagy harci bárd körvonala rajzolódott elő a sötétből. Az egyik polcon egy teljes, porral borított páncél feküdt.
A helyiséget egy áttetsző alabástromlemezen keresztülszűrődő, fehér fénysugár világította meg. A lemez alatt egy fekete, üvegszerű anyagból készült piramis állt. Magasabb volt, mint egy óriás, az alapja talán tizenkét lépésnél is szélesebb. Egyetlen obszidiándarabból faragták ki, felületét tükörsimára csiszolták. Amikor ránézett, Tithian úgy érezte, mintha a sötétség szívébe bámulna. Még erősebb lett benne a vágy, hogy megismerje az obszidiánfolyosó és a rejtélyes kamra titkát.
A piramis lapos csúcsán több ember elfért volna egymás mellett. A felső perem mentén kéttucatnyi, obszidiánból csiszolt gömb függött. A legkisebb akkora volt csak, mint egy gyümölcs, a legnagyobb talán mint egy félóriás feje. Csodálatosak és ugyanakkor döbbenetesen furcsák voltak, ám mégsem ezek vonták magukra a főtemplomos tekintetét.
A piramis tetején egy bámulatos, aranyból és ezüstből készített trónus állt.
A trónus karfáin egy-egy emberi fej nyugodott. Hosszú, durva szálú hajukat valaki kontyba rendezte. Arcukat a trónon kuporgó, apró alak felé fordították. Amikor felfedezte a homlokán csillogó aranydiadémot, s meglátta a mély ráncokkal csúfított vén arcot, Tithian tudta, Kalak királyt látja.
Stravos is rájöhetett, kivel állnak szemben, mert lélegzet után kapkodva a járat felé húzódott, amin keresztül felmásztak. A csapóajtó azonban fenyegető csattanással bezáródott; a három templomos Kalak kamrájának foglya lett. Stravos a király felé fordult, s térdre rogyott. Gathalimay szintúgy.
— Fényességes felség — kezdte Stravos, meghajtva fejét Kalak előtt. — Bocsásd meg, hogy hívatlanul...
— Hallgass! — förmedt rá Tithian, és a templomos fejére csapott. Nem tudta, Kalak mivel felel betolakodásukra, de nem akarta, hogy Stravos tiszteletlen viselkedése tovább dühítse. — Hogy mersz megszólalni, ha nem kaptál rá engedélyt?
Kalak hosszú hallgatás után a három templomos felé fordította a karfán nyugvó egyik fejet.
— Nézd, Wyan! Betolakodók.
A gyenge fényben Tithian alig-alig tudta kivenni a Wyannak nevezett fej beesett arcának szikár vonásait. A gonosz vigyorra húzódó, pengevékony ajkak mögül hiányos fogazat sárgállott elő. A szürke szemek a trióra meredtek.
— Mocskos gyilkosok érkeztek, hogy megöljék királyukat! Így van, Sacha?
— Miért gondolsz mindig gyilkosságra, Wyan? — kérdezte a másik fej. — Lehet, hogy csak mohó tolvajok, akik kincsünk maradékát akarják megkaparintani.
— Az én kincsem! — hördült fel Kalak, s lesöpörte a trón karfájáról Sachát.
A fej legurult a piramis oldalán, és éppen a betolakodók előtt állt meg. Az arc groteszk módon puffadt, a duzzadt szem csupán keskeny és sötét nyílás volt. A száj kinyílt, és Tithianra vicsorgott.
— A mi kincsünk! — mondta Sacha a főtemplomosnak. — Kalak az egészet a zigguratjára költötte. Egy évezredig gyűjtögettük, de egyetlen század alatt elherdálta az egészet!
Tithian iszonnyal vegyes kíváncsisággal vizsgálgatta a fejet. A homályos szemekben értelem csillogott, az arc semmivel sem volt halottabb, mint bármelyik templomosé. Tithian megértette: a fejek nem zombik, amiket Kalak a saját szórakoztatására mozgat. Sacha és Wyan valami furcsa és megmagyarázhatatlan módon valóban élt.
Kalak a kontyánál fogva megmarkolta Wyant, és felállt. Olyan könnyedén sétált le a csúszós és meredek obszidián felületen, mintha a sima földön járna. Ahogy a király közelebb ért hozzá, Tithian felfedezte, Wyan nyakcsonkja szabályos tokaként, szépen elrendezve simul az álla alá.
Amikor Kalak a piramis tövébe ért, Sacha mellé hajította Wyant. A két fej vitázni kezdett, a betolakodók gyilkosok, vagy inkább tolvajok. Kalak közben Gathalimay elé lépett.
— Ez itt a rablás gondolatát forgatja a fejében — mondta.
— Nem! Nem, fényességes fenség! — Gathalimay nem merte felemelni tekintetét a padlóról. — Én csupán csodálkoztam, hogy...
— Ne hazudj a királyodnak! — Kalak dühösen a félelfre meresztette a szemét.
— Bocsáss meg, hatalmas király! — felelte Gathalimay reszketeg hangon. — Valóban elmémbe kúszott egy ilyen gondolat, de sohasem...
— Nem számít, mit tennél, s mit nem — szakította félbe a máguskirály.
Kalak a térdelő Gathalimay mögé lépett, és miközben egyik kezével megfogta az állát, a másikat a tarkójára szorította. Félrefordította az állat, és közben előrenyomta a fej hátulsó részét. A nyak egyetlen roppanással eltört. A test ernyedten omlott a padlóra.
Templomosa halála láttán Tithiant csupán egyetlen érzelem kerítette hatalmába: félt, hogy ő is így végzi. Nagyon valószínűnek látszott, hogy a király egyikőjük életét sem kíméli meg
Kalak ezután Stravoshoz lépett.
— Ez meg fél...
— Öld meg! — bíztatta az egyik fej.
— Könyörülj, fenség! Én csak azért nyitottam ki azt az ajtót, mert a főtemplomos rám parancsolt! — mondta erőtlen hangon Stravos. — Nem követtem el bűnt!
— Félsz tőlem? — kérdezte Kalak.
— I-igen, hatalmas király...
— Az baj — felelt Kalak. — Az enyém vagy. Ha úgy döntök, megöllek, boldognak kell lenned, mert ez az akaratom. Nem lenne szabad félned, hogy véget ér szánalmas életed.
— Igenis, királyom! Most már mindent értek — bólogatott Stravos.
— Lássuk, valóban így van-e!
A király Stravos övéhez nyúlt, kirántotta a tőrét. Amikor meglátta az obszidiánpengét, elmosolyodott.
— Döfd magadba! — mondta, és Stravos kezébe nyomta a fegyvert.
A templomos elborzadva nézett a tőrre, és nem mozdult.
— Döfd magadba! — visszhangozta Sacha és Wyan. Tompa tekintetű, szürke szemükben izgalom szikrázott.
A bámuló Tithian bensőjében felgyülemlett a halálfélelem, de ugyanakkor egyre kíváncsibb lett a máguskirály látszólag eszelős tetteinek okára. Azt is furcsállotta, hogy Kalak és a két fej úgy tekint a hatalmas kőpiramisra, mintha annak különleges varázsereje lenne, az obszidián ugyanis olyan közönséges anyagnak számított, hogy csak fegyvereket és hitvány ékszereket készítettek belőle.
Stravos végül a szíve felé fordította a tőr pengéjét, de azután mozdulatlanná dermedt. Ajka reszketni kezdett, szeméből könny patakzott.
— Királyom, légy könyörületes alázatos szolgáddal!
— Sejtettem — mormogta Kalak, és a fekete tőrre meresztette a szemét.
Stravos hirtelen görcsösen megragadta a fegyver markolatát. Karján megfeszültek az izmok; kétségbeesett igyekezettel próbált ellenszegülni a király akaratának.
— Ne! Kérlek, ne...
A penge egyre közelebb csúszott a melléhez. A templomos képtelen volt parancsolni saját kezének.
A király ajka gonosz vigyorra húzódott. Stravos kezében megbillent a tőr hegye, és a szíve helyett mélyen a gyomrába fúródott. Az ősz templomos ujjai görcsösen a markolatra feszültek. Lassan előredőlt és összeroskadt. Hörögve feküdt a márványpadlón, és képtelen volt annyi erőt összegyűjteni, hogy kirántsa húsából a pengét.
— Neked kellett volna megtenned — vihogott Kalak. — Sokkal gyorsabb halálban lett volna részed.
Tithian a sebből kibuggyanó, a márványpadlón szétömlő vérre meresztette a szemét.
A király most feléje fordította a fejét.
— Nem kérettem főtemplomosomat — mondta. — Mit keres itt?
— Rabolni jött! — kiáltotta Sacha.
— Kémkedik — vélte Wyan.
Tithian nem kapott ugyan engedélyt a szólásra, de úgy döntött, magyarázatot ad jelenlétére, mielőtt a két fej meggyőzi Kalakot, őt is meg kell ölnie. Megpróbálta eltitkolni félelmét, és a király szemébe nézett.
— Hatalmas úr, éppen a Titkos Szövetség által elrejtett utolsó amulettet kerestük, amikor rábukkantunk a zigguratot a palotáddal összekötő titkos alagútra. Csak azért nyitottuk ki a csapóajtót, hogy...
Kalak felvonta szemöldökét.
— Főtemplomosom tehát azt hiszi, hogy az Elfátyolozottak éppen az én kincseskamrámban rejtették el azt az amulettet... Mi a véleményed, Wyan?
— Ezt a helyet is meg kellett vizsgálnom — felelte Tithian, mielőtt a fejek megszólalhattak volna.
— Tiszteletlen! — fröcskölte Sacha.
— Öld meg őt is! — tette hozzá Wyan.
Kalak megrázta a fejét.
— Tithiant nem bántom — mondta. — Szükségem van rá.
Tithian megkönnyebbülten felsóhajtott.
— Ez lenne a Mericles családból származó Tithian? — kérdezte Sacha. — Ez a kígyóarcú rabló nem lehet az én sarjam!
Tithian álla leesett a csodálkozástól. Hökkenten bámult a fejre.
— Ki vagy te?
Kalak vidám vihogással megragadta társai kontyát, s felemelte a fejeket. Sachát a főtemplomos elé tartotta. Tithian két kézzel nyúlt érte; meglepte, hogy a fej olyan meleg, mintha élő testhez tartozna.
— Bemutatom Sachát, a Veszedelmest, a nemes Mericles család ősapját — mondta a király Tithiannak. — Sacha és Wyan volt az a két klánvezér, aki csatlakozott hozzám, amikor meghódítottam Tyrt.
— A két klánvezér, aki meghódította neked Tyrt — köpte Sacha a szavakat. — Ugye ezt akartad mondani?
Kalak úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Stravos vergődő teste fölé hajolt, és kihúzta a sebből a tőrt. A templomos felsikoltott; széthasogatott gyomrából sötéten ömlött a vér.
Tithian a kezében tartott fejre nézett. Csak undort érzett iránta, és képtelen volt elfogadni a tényt, hogy az ő ereiben is ennek a lénynek a vére folyik.
Kalak az oldalára fordította Stravost, és a seb elé helyezte Wyant. A fej kinyújtotta hamuszín nyelvét, és lefetyelni kezdte a vért.
A király a főtemplomos kezébe nyomta a tőrt, és a mozdulatlanul fekvő Gathalimayra mutatott.
— Etesd meg ősapádat — mondta. — Utána beszélgetünk. Szeretném, ha megtennél nekem valamit.
Tithian a hóna alá vette Sachát, és a félelf testéhez lépett.
— Hol vágjam meg? — kérdezte a fejtől.
— A torkán — mondta Sacha idegesen. — Támaszd alá a lábát. Úgy sokkal bővebben folyik majd a vér.
Tithian a halott templomos torkához tette a fejet, és végrehajtotta ősapja parancsát. A tőrt a végén Gathalimay hordómellére dobta.
Kalak megfogta Tithian karját, erősen megszorította a könyökét, és a piramis aljába vezette.
— Láttad a járatot, ami az arénát összeköti az alagutammal?
Tithian bólintott.
— Igen, királyom. — A karja fájdalmasan lüktetett Kalak szorításában.
— Helyes. A ziggurat felépítése után rendezendő játékok során a piramisomat helyezd a porondról nyíló csapóajtó fölé, de csak akkor, amikor kezdetét veszi az utolsó viadal. Intézd úgy, hogy mindenki azt higgye, ez is szerepet kap a harcban.
Tithian végigmérte az óriási obszidiántömböt. Rögtön látta, egy ekkora tárgy teleportálásához több energiára lenne szüksége, mint amennyit Kalaktól kapott, viszont ha összezsugorítja, talán képes lesz a megjelölt helyre állítani.
— Mi legyen a trónussal és a gömbökkel? — kérdezte. — Azokat is átvigyem az arénába, felséges úr?
— Nem! — hördült fel Kalak. Hosszú körme átszakította Tithian bőrét. A sebből vér serkent. — Máshoz hozzá se nyúlj! A gömbök és a trón itt maradnak velem!
— Ahogy kívánod — felelte Tithian. — Bocsásd meg kíváncsiságomat. Van még valami, amit tehetek érted?
Kalak biccentett.
— Amikor kezdetét veszi az utolsó küzdelem, zárd be az aréna kapuit. Valamennyit.
— Meddig?
— Nem kell törődnöd a kinyitásukkal — legyintett a király. — Úgy kell intézned, senki se juthasson keresztül rajtuk. Még tűzzel sem!
— Mennyi ideig lesznek zárva? — kérdezte Tithian. — Nem könnyű ételt és italt biztosítani negyvenezer ember számára.
— Nem kell etetned és itatnod őket — felelte Kalak. — A te feladatod annyi, hogy mindet bent tartsd.
Tithian a homlokát ráncolta a szokatlan kérés hallatán.
— Talán segítene, ha elmondanád...
— Többről nem kell tudnod, főtemplomos! — mordult fel Kalak, s Tithian felé fordította ráncos arcát. — Azt akarom, hogy a kapuk zárva legyenek, a nézők pedig az arénában maradjanak. Legyen elég ennyi!
— Ahogy kívánod, felséges úr — mondta Tithian lesütött szemmel. Biztos volt benne, Kalak fejében más is jár, nem csak a ziggurat elkészültét követő ünnepség megszervezése. Gyanította, bármi is legyen az, nem lesz kellemes dolog.
— Szükségünk lesz őrökre, akik a játékok befejezte után a helyükön tartják a nézőket — folytatta Kalak. — Ezt a feladatot Larkynra bíztam. Együtt kell működnöd vele. Biztosítanod kell, hogy a kapuk valóban bezáródjanak, és ne kérdezd, mit miért akar végrehajtani. Világos?
— Ahogy kívánod — felelte Tithian. Nem igazán örült, hogy ezt a különleges feladatot éppen olyan személyre bízták, akire nem gyakorolhatott semmilyen hatást. Eltűnődött, vajon a király hány hasonló intézkedést tett az ő tudta nélkül.
Kalak a csapóajtó felé bökött, ami azonnal kinyílt.
— Abból, amit a kémeddel folytatott beszélgetésedből hallottam, arra lehet következtetni, hogy nem vagy képes egykönnyen kideríteni, milyen tervet eszeltek ki a Titkos Szövetség szánalmas kis varázslói.
Tithian mély lélegzetet vett mielőtt válaszolt.
— Nem fogják megzavarni a játékokat. Erre szavamat adom, felség.
— Nincs szükségem az ígéreteidre — csattant fel Kalak metsző hangon. — A halálukat akarom.
— Igen, királyom — mondta Tithian a lehető legnagyobb nyugalommal. Szíve oly vadul dobogott, hogy a zakatolástól alig hallotta saját szavait.
Kalak hosszú pillanatokig méregette szolgáját.
— Ezek a varázslók olyan óvatosak, mint a sakálok — mondta. — Talán ideje lenne felkínálni nekik valami csalétket, hogy felfedjék magukat.
— Hogy felfedjék magukat, felség? — értetlenkedett Tithian.
Kalak bólintott.
— Legyen a csalétek mondjuk az a forróvérű szenátor. Agis, az Asticlesek családjából. A barátod, igaz? — kérdezte. — Derítsd ki, a Szövetség mire vágyik, és intézd úgy, hogy ettől az embertől megkaphassa.
— De ő nem áll kapcsolatban a Titkos Szövetséggel! — tiltakozott Tithian.
— Nekem ne hazudj, Tithian! Agis szorosabb kapcsolatban áll az Elfátyolozottakkal, mint bárki más, akit elérhetsz. Mellesleg a szenátor úr részt vett a szolgáim elleni nyílt lázadások egyikében. — Kalak szeme sötét réssé szűkült. — Használd, vagy öld meg!
Tithian meghajtotta a fejét.
— Igen, királyom.
Kalak újra végigmérte, s végül bólintott.
— Helyes. Nos, ki tud még az alagutamról?
— Csak az őr, akit a másik végében hagytam — felelte a főtemplomos.
Kalak mosolygott.
— Miután visszatérsz a ziggurathoz, fedesd be vele a nyílást.
— Ahogy kívánod. — A főtemplomos bólintott. — Miután ezzel végzett, én magam fogom megölni.
— Helyes, Tithian — bólintott Kalak, és kísérteties mosollyal az obszidiánpiramisra nézett. — Titokban kell tartanunk az alagút létét.